Maradt a tánc - A ruhákat „ klónozták ”, a csizmák utánozhatatlanok

Magyar Nemzet • Magazin - 2010. január 23., szombat
L U K Á C S C S A B A ( M O N T E V I D E O )

Magyar népzenétõl és felállva tapsoló közönségtõl volt hangos a múlt vasárnap a legelegánsabb uruguayi színház: a dél-amerikai magyarok tartották tizedik fesztiváljukat. A fináléban kilenc együttes százhatvan táncosa ropta népviseletben a színpadon – nehéz elképzelni olyan anyaországi várost, ahol ki lehetne állítani ennyi hagyományõrzõ fiatalt. A másod- és harmadgenerációs magyarok zöme már nem beszéli õsei nyelvét, de a gyökereket nem akarják elengedni.

Kopottas, húszas évekbeli ruhákban jönnek kis csoportokban fáradt arcú emberek, mindeniknél hatalmas batyu. A nõk többnyire csecsemõt szorítanak magukhoz, szoknyájukba még kéthárom gyermek kapaszkodik riadtan. Ahogy beérnek a színpad közepére fejük fölé uruguayi, brazil, argentin és venezuelai lobogó ereszkedik. Nem vagyok érzelgõs típus, de bepárásodik a tekintetem. Rajtam kívül még vagy kétezer embernek kapar a torka, talán még azoknak is, akik csak kíváncsiságból és nem a személyes érintettség okán jöttek el az elõadásra Montevideo legreprezentatívabb színházába, a Teatro Solisba. Zsúfolásig tele a nézõtér, még az ötszintes páholysor tetején, a kakasülõn sincs szabad hely. A közönség soraiban sok olyan ember található, aki hasonló körülmények között, csecsemõként érkezett ide egy jobb élet reményében, mások pedig a szülõk, nagyszülõk elbeszéléseibõl ismerik a történetet. A X. dél-amerikai magyar néptáncfesztivál gálaestjén vagyunk (az elsõt negyven esztendõvel ezelõtt rendezték), a színpadon kilenc együttes százhatvan magyar néptáncosa váltja egymást. Tizenkétezer kilométerre vagyunk Budapesttõl. Az Uruguayi Magyar Otthon udvarán, a bejárat egyik járólapján felirat: „Az UMO alapköve magyar földet takar.” Az emeleti irodában másolat függ az ország himnuszának kottájáról, mellette a szerzõ, Francisco
José Debali portréja. Igen, õ is magyar, 1791-ben született Erdélyben Debály néven, és õ szerzete a
szomszédos Paraguay nemzeti himnuszát is. Az ide irányuló legnagyobb kivándorlási hullám különben a két világháború között volt, a húszas–harmincas években, akkor az uruguayi magyar közösség ötezer tagot számlált. – Örömmel fogadtak itt minket, a magyarokat ma is rendes embereknek és jó szakembereknek tartják – meséli Gaál László, aki nyolcvanhat esztendõsen is az itteni magyar közösség egyik oszlopos tagja. Nyolcévesen jött ki édesanyjával, követve az öt évvel korábban kivándorolt családfõt. A magyar házat 1940-ben kezdték építeni (addig béreltek egy ingatlant), egyetlen év alatt húzták fel a közösség tagjainak adományaiból és állami kölcsönbõl, Szent István ünnepén át is adják. Laci bácsi ma is akcentus nélkül beszéli anyanyelvét. „Az a hobbim, hogy magyarnak maradjak”, mondja, és sokat tett azért a helyi közösség vezetõjeként a hatvanas években, hogy ezt a „hobbit” mások is magukénak vallják. Elõször hatvankilencben látogatott haza, és budapesti tartózkodása idején ismerte meg a táncházmozgalmat. – A feleségemmel sokat gondolkodtunk azon, milyen eszközzel tudjuk megtartani a fiatalokat. Az ötvenes években megszûnt nálunk a cserkészmozgalom, mert kevés volt az utánpótlás, és nem találtunk alkalmas vezetõt sem. Fontos volt valamivel idekötni a gyerekeket, mert tudtuk, hogy ha nem vetjük el a magot, akkor nem lesz mit aratni, hamar kiszárad itt a nemzetünk fája. Otthon azt javasolták, tanítsunk táncot a gyerekeknek, és adtak tippet is: az akkor még mûködõ magyar nagykövetségen dolgozik egy olyan diplomata, aki korábban magas szinten ûzte a néptáncot Magyarországon. Hazajöttem, megkerestem Fritz Miklóst, aki örült a javaslatnak, és hamarosan megkezdõdött az oktatás.
Az 1971-ben megalakult Tündérkert együttesnek ma három csoportja is van: egészen kis gyerekek, kamaszok és felnõttek. Összesen vagy hetvenen táncolnak itt, a zömük harmad-negyedgenerációs magyar, és már nem beszéli õsei nyelvét. A dalokat viszont teli tüdõbõl énekelik, még akkor is, ha néha bajlódnak a ragokkal, igekötõkkel. Torokszorító érzés látni az egymás között spanyolul beszélõ gyermekeket, akik egyszer csak tökéletes magyarsággal rázendítenek az A csitári hegyek alatt címû dalra. A gombóc csak akkor oldódik mosolygássá, amikor odáig jutnak a nótával, hogy „letörtem a kezedet, mivel ölelsz engemet”. Külön leleményességet igényel a gyönyörû népviseletek beszerzése. Általában egy darabot rendelnek meg belõlük Magyarországról, amelyet aztán teljesen szétszednek, beszerzik a megfelelõ alapanyagokat, és annyi példányban „klónozzák” a ruhát, ahányan az
együttesben táncolnak. A csizma az egyedüli, amit nem tudnak itt elkészíteni, abból minden párat otthonról hoznak. A taktika bevált: sikerült az otthon közelébe vonzani és ott megtartani az embereket. Sõt a tánc idevonzott olyan embereket is, akiknek korábban nem volt közük a magyarsághoz. A Tündérkert életében akadt olyan idõszak, amikor a legügyesebb táncosok a helyiek körébõl kerültek ki, sõt még vezetõnek is „bennszülött”, magyar gyökerekkel nem rendelkezõ tagot választottak. A magyar házban ma is pezsgõ társasági élet zajlik. Rendszeresen szerveznek disznótoros vacsorát, vagy a legnépszerûbb helyi ételt, az assadónak nevezett szénen sütött bordát fogyasztják. Van tekepályájuk és erõs csapatuk (legutóbb 2004-ben nyertek országos bajnoki címet), asztaliteniszezõik is voltak már sportáguk legjobbjai. Hetente félórás magyar nyelvû mûsoruk van az egyik rádióban, a tánccsoport rendszeresen turnézik vidéken, és gyakran eljut a szomszédos országokba, így Argentínába, Brazíliába is. Anyaországból érkezettként elképesztõ látni azt a vitalitást, amellyel a megmaradásra törekednek. Magukra vannak utalva, hiszen nincs utánpótlásuk: legutóbb ötvenhat után jöttek ide magyarok, akkor sem sokan. Érdemes bemutatni néhány mondatban az országot is, amely majd kétszer akkora, mint Magyarország, de alig több mint hárommillióan lakják. A lakosság fele a fõvárosban, Montevideóban él. Uruguay fõ bevételi forrása a marha- és birkatenyésztésbõl származik, de egyre számottevõbb összeget hoz a turizmus is: a fõváros kikötõjében tavaly százötven óriás luxushajó állt meg, hogy legalább egy napra sokezernyi turista özönölje el az óvárost. Az utóbbi idõben jelentõs fejlõdésnek indult a város, vadonatúj épületbe költözött a parlament, és decemberben adták át új, ultramodern repülõterét. Még jobban összekovácsolta a helyi magyarságot a nagy feladat, vagyis a jubileumi fesztivál megszervezése.
Mivel Latin-Amerika magyarjai vetésforgóban rendezik meg az eseményt, ritkán kerül sor egy-egy közösségre. Legutóbb kilencvenkettõben szervezhették meg itt a rendezvényt, és akkor két telt házas elõadásra is futotta a színházban. Most százhatvan vendéget vártak, akiknek szállást, étkezést, különféle programokat kellett biztosítani, ezért mindenki betette a közösbe, amit tudott. A kereskedõ edényeket adott, a horgász a szövetség tengerparti étkezdéjét bérelte ki, és háromszáz adag gulyáslevest fõzött egy hatalmas kondérban, továbbá majdnem minden család befogadott néhány vendéget három éjszakára. Hazulról, az anyaországból a százhalombattai Forrás Néptáncegyüttes és a tárnoki Bara Zenekar érkezett. Ez utóbbiak jegyét a helyi önkormányzat, az együttes öt pár táncosának és az oktatóknak a költségét pedig az Oktatási és Kulturális Minisztérium utolsó utáni pillanatban érkezett támogatása biztosította, de a táncosok – köztük gimnazisták – is befizettek fejenként száznegyvenezer forintot. A fesztivál után mindenki még egy hétig maradt egy cserkésztáborban, hogy a délamerikai fiatalok végre élõzenére, képzett oktatóktól és táncosoktól leshessék el és gyakorolják be a figurákat. Brazíliából három csoport jött: Sao Paulóból a Pántlika és a Zrínyi, Jaraguá do Sulból pedig a Dunántúl. A venezuelai magyarokat a Gyöngyösbokréta, az argentínaiakat pedig a Regös képviselte. Az elsõ, ismerkedõ esten az UMO udvarán egyszer csak rázendített a Bara Zenekar. Elõször a battaiak kezdtek énekelni, aztán lassan megszûnt a spanyol és a portugál szó, és mindenki csatlakozott a dalolókhoz. Nem sokáig bírták ülve, hamar táncra perdült a tömeg. A Forrás egyik legtapasztaltabb táncosához, Orosz Mátyáshoz odament egy gyönyörû uruguayi kislány, és azt mondta tört magyarsággal: bár nem illendõ, hogy lány kér fel táncolni fiút, de örülne, ha együtt járhatnák. A battai legény alaposan megforgatta a lányt a mezõségi dallamokra, aki átszellemülten pörgött a zenére, majd a végén azt mondta: élete egyik legnagyobb élménye volt az a pár perc, hiszen most táncolt elõször élõzenére és elõször „igazi magyarral”, aki ráadásul még nála is jobban tud táncolni. Valódi szenzációnak számított itt az élõzene, hiszen eddig még a fesztiválok gálaestjein is magnóról szólt a talpalávaló. A zenekar tagjait rendesen „kihasználták”, mind a kilenc fellépõ együttes repertoárját be kellett tanulniuk, ezért végigpróbálták velük a napot, hogy aztán az esti mûsor elsõ pillanatától az utolsóig zenéljenek.
A táncosok nagyon hálásak voltak: minden együttes elõször a zenekar elõtt hajolt meg a neki jogosan felcsattanó taps hallatán. Korábban azt gondoltam, a latin-amerikai magyar táncegyüttesek legföljebb középiskolai évzárón megszokott színvonalon fognak elõadni, de kellemesen csalódtam: a brazíliai Pántlika legényeseinél vagy a venezuelaiak üveges táncánál elsõ pillantásra nehéz volt eldönteni, hogy most a Forrás gyakorlott táncosai vagy az amatõrök vannak-e a színpadon. Amikor elmondtam nekik „csalódásomat”, nagyot nevettek, és büszkén mesélték, hogy tavaly nyáron Budapesten, a határon túli magyarok fesztiválján „letáncolták” a színpadról a Kárpát-medencei magyar együtteseket. Egyedül azt sajnálták, hogy nem volt közönségük az anyaországban. (Lassan húsz éve foglalkozom hivatásszerûen a határon túli magyarok ügyeivel, de a Miniszterelnöki Hivatal által szervezett eme fesztiválról én sem hallottam.) A fesztiválon és a rendezvényt követõ egyhetes szimpóziumon az egymás közti beszélgetések voltak a legjobbak. Megismertem például a venezuelai Gyöngyösbokréta egyik táncosát, „Karcsit” – a perui fiú úgy került a Caracasi Magyar Ház vonzáskörébe, hogy lakóhelyéhez a magyar óvoda volt a legközelebb, ezért oda adták be a szülei. A gyereknek megtetszett a népzene, és ottragadt a táncosok között. A venezuelai magyar közösség ösztöndíjával azóta már egy évet tanult egy szegedi gimnáziumban, jól beszéli a nyelvet, és ahogy õ fogalmazott, „lett egy magyar élete” is. Egy este odaült mellém egy argentínai lány, és egkérdezte: „Ti, otthoniak miért vagytok mindig olyan szomorúak? Az ország gyönyörû, tavaly jártam ott elõször, van mit ennetek, miért nem örültök az életnek?” Nem tudtam válaszolni neki, de utána egész éjszaka azon gondolkoztam, ki kellene hozni azt a depressziós anyaországot ide, Montevideóba, hogy ezektõl a magyarul már alig vagy egyáltalán nem beszélõ, de gyökereikre roppant büszke fiataloktól tanuljon egy kis életkedvet. A helyi nemzeti színház, a gyönyörûen felújított Teatro Solis már novemberben eladta a találkozóra szóló összes jegyet, pedig nem volt olcsó. Háromszáz pezóért, körülbelül háromezer forintért árulták darabját. Az impozáns helyhez magas színvonalú szolgáltatás járt: profi világítás, tökéletes hangosítás tette zavartalanná az estet. A színpadon is történtek felejthetetlen pillanatok: a „magyar átok” miatt kettévált Sao Pauló-i táncegyüttesek, a Pántlika és a Zrínyi táncosai harminc esztendõ után újra együtt adtak elõ egy közös koreográfiát. A gyerekek egy kalotaszegi tánccal kijavították, amit a szüleik elrontottak, hiszen a brazil nagyvárosban három évtized óta apáról fiúra szállt, hogy ki megy a Pántlikába, és kinek muszáj a Zrínyiben táncolnia. Azt, hogy a nagy latin-amerikai kiáramlás nem múlt el nyomtalanul az életünkbõl, a Zrínyi együttes lányai által gyönyörûen elénekelt felvidéki népdal is bizonyítja: „Elment a szeretõm Dél-Amerikába, írt nekem levelet, hogy menjek utána. Nem megyek utána Dél-Amerikába, találok szeretõt Imreg falujába.”